Magas- és útépítő gyakorlat Németországban
2013 | Szakképzés | cégek és oktatás, a munka világa, mobilitás, munkaerőpiac, műszaki ismeretek, nívódíjas projekt, nyelvtudás, szakmai gyakorlat | Fejér | Székesfehérvári Belvárosi I. István Középiskola Jáky József Tagintézménye
Egy többéves együttműködésnek köszönhetően, magasépítő, illetve útépítő- és fenntartó technikus tanulók háromhetes szakmai gyakorlaton vehetnek részt Németországban. A három hét intenzív munkával telik, de a diákokkal dolgozó mesterek gondoskodnak róla, hogy mégis a tanulás legyen az első. Pozsár Ágnessel, a projekt koordinátorával arról beszélgettünk, hogyan hat ez a diákok, tanárok és iskolai munkatársak életére, ambícióira.
Hogyan ösztönözték a diákokat, hogy jelentkezzenek a külföldi szakmai gyakorlatra?
Az első évben szinte lepkehálóval kellett fogni őket, a második évre nőtt az érdeklődés, az utóbbi időben pedig már tudják, mit jelent ez a lehetőség és jelentkeznek maguktól. Nagy húzóerőt képvisel ez a projekt: a fiatalok tudják, hogy az iskola szervezésében németországi szakmai gyakorlatot végezhetnek, ez vonzza őket, és jobb tanulmányi eredményeket érnek el, nekünk pedig könnyebb így motiválni a diákjainkat.
Hogyan hatott a tanulók életére a projekt?
A németországi szálláshelyen több külföldi csoport is tartózkodott, így a diákjaink a mestereik mellett velük is találkoztak, ismerkedtek, és gyakran látom a Facebookon, hogy a mai napig van köztük kapcsolat, beszélgetnek, posztolnak egymásnak, ráadásul idegen nyelven! Miután hazajöttünk, azt tapasztaltam, hogy a légkör az osztályban – amelynek fele vett részt a gyakorlaton – sokkal barátságosabbá vált, a gyerekek figyelni kezdtek egymásra, elfogadóbbak lettek, és azok, akik addig az osztály peremén voltak, bekerültek a „csapatba”.
Változnak az elképzeléseik a jövőbeli karrierjükre vonatkozóan?
Sokukban felmerült, hogy szeretnének még külföldre menni tanulni, világot látni, dolgozni. Többségükben a szakmájuknak megfelelően helyezkedtek el vagy tanultak tovább – ennek gyakran épp az ellenkezőjét tapasztaljuk, így ezt is a pályázat hatásának tulajdonítom.
Hogyan vesznek részt a tanárok a projektben?
A csoportjainkat mindig elkíséri egy nyelvszakos tanár, aki a szakkifejezéseket, az élő szaknyelvet tudja átvenni és beépíteni az óráiba; továbbá egy, az adott szakmához tartozó tárgyakat oktató kolléga is a csoporttal tart. Ő a munkafolyamatokat, az eltérő megoldásokat tanulmányozza és emeli be a tananyagba. Nagyon érdekes látni, ahogy a magasépítő technikus diákjaink felfedeznek például olyan eszközöket – és a nevüket is megtanulják németül –, amelyeket itthon nem használunk. Én építészettörténetet is tanítok nekik, és a Németországban fotózott képek az óráimon is előkerülnek, amikor egy egy adott témához érünk.
Milyen hatással van a tanárok szakmai ambícióira, fejlődésére a projekt?
Mivel a németországi fogadóintézményünk, a Vitalis GmbH nem végez oktatási tevékenységet, arra nincs lehetőségünk, hogy tanárként megnézzük, hogyan tanítanak mások. Pedagógiai szempontból viszont, azáltal, hogy három héten keresztül folyamatosan körülvesz bennünket tizenöttizenhét gyerek, mégis rengeteget tanulunk. Látjuk, hogy nekik is vannak rossz napjaik, ahogy nekünk is, és megtanulunk egymáshoz idomulni. Ez az a tapasztalat, amelyet utána be tudok vinni az óráimra. Nagyobb türelemmel és empátiával tudok feléjük fordulni, mert odakint látom a mindennapjaikat, érzékelem, hogy miben mások a mai gyerekek, még ha nincs is köztünk akkora korkülönbség. Többet tudok meg róluk és így tanulom meg, hogyan lehet őket az órákon jobban megmozgatni.
Hogyan kapcsolódnak be a projektbe azok az iskolai munkatársak, akik nem utaznak a csoporttal?
A tanárok élvezettel hallgatják egymás és a diákok élménybeszámolóit, sokan figyelik a Facebook csoportot, a munkablogot, emaileket írnak és kérdéseket tesznek fel az éppen kint tartózkodóknak. A tanárok közül sokan azonosulnak a projekttel, értik és érzik a lényegét, és nagyon fontos az igazgatónőnk, Tóth Katalin támogatása is, hiszen ő volt az, aki a legelső évben felvetette a pályázaton való részvétel ötletét, valamint azóta is aktív szervezője a kiutazásoknak.
Partnerükkel nem most először indítottak közös projektet – hogyan fejlődik az együttműködés?
A Tempus Közalapítvány pályázatíró szemináriumainak egyikén láttam egyszer egy ábrát a pályázatok kezdetéről. Emlékszem az előadó magyarázatára, hogy a legtöbben belecsöppennek a pályázásba, először lesz egy „valamilyen” pályázatuk; a következő alkalommal már tudatosabban építkeznek, már mernek kérni a partnertől és így tovább. Pontosan ezt tapasztaljuk, ahogy a pályázataink évrőlévre megújulnak ugyanazzal a fogadópartnerrel: először ők tettek egy ajánlatot, amit változtatás nélkül elfogadtunk, mostanra viszont már kialakult a kölcsönös kommunikáció a két intézmény között, a kéréseinket minden további nélkül tudjuk egyeztetni. A fogadópartner pontosan tudja, hogy nem külföldi munkásokat helyeznek ki hozzá, hanem diákokat, akik tanulni jönnek, és ezt a mesterek, akikkel a gyerekek dolgoznak, maximálisan szem előtt tartják.
Ha adhatna valamilyen tanácsot azoknak az iskoláknak, tanároknak, akik még hezitálnak, mi volna az?
Azt tanácsolnám, merjenek pályázni és ne a többletmunkát lássák benne, ne azon gondolkodjanak, mennyi időt igényel a projekt megvalósítása, hanem azt tartsák szem előtt, milyen arccal jönnek majd haza a gyerekek, mennyi élményt fognak mesélni a többi diáknak. Meg fogja érni a fáradságot!
Az interjút készítette: Arany Anett
|
Intézmény: Székesfehérvári Belvárosi I. István Középiskola Jáky József Tagintézménye |
A 2015-ös év további díjazottjairól ITT olvashat, a 2014-es és 2016-os év Nívódíjas projektjeit pedig ITT tudja elérni!
A képek kattintással nagyobb méretben is megtekinthetőek.
